2.fejezet – Meghasonlás

-         Nem! 

A hold elé felhők gyülekeztek és így még nagyobb lett a sötétség én, mégis mindent tökéletesen láttam. Láttam az ágyat, amivel szembe ki voltam kötözve, az asztalt a körülötte fekvő székeket és a széttépett papírokat. Jól hallottam Lestat őrjöngését, és ahogy meghallottam az első gondolatom a szabadulás iránti vágy volt. Erős láncok tartottak fogva. Csuklom vörösen izzott az erőlködéstől. Az utolsó próbálkozásnál minden erőmet bevetettem és kirántottam a falból a láncokat. Ahogy a földre estem már emelkedtem is fel, de nem önszántamból. Lestat emelt a magasabb. Jobb keze nyakamra fonódott éles körmei belehasítottak a nyakamba.

- Mesélj Margaret mikor találtátok ki. – szólt Lestat és a falhoz lökött – Hoppá bocsi! – nevetett. Kinevetett. Arra gondoltam most meg kellene ölnöm és le se szarni mi a francot, gondol, de szépsége megbabonázott és nem tudtam kezet emelni rá.

- Nem tudtam semmiről! – szóltam halkan és megfogtam sajgó bordáimat.

- Parancsolsz? – jött hozzám közelebb Lestat arcát az enyémhez nyomta – Olyan vagy, mint ő…

- Nem tudtam semmiről! – ordítottam, ahogy hangszalagjaim engedték. Aztán felálltam és abban a percben eljutott a tudatomig Lestat utolsó mondatta – Milyen vagyok? – Lestat felállt velem szembe megfogta kezem és megcsókolta

- Olyan vagy, mint Akasah! – szólt lágyan a vámpír és elnevette magát értetlen arcomon. – Akasah a vámpírok ősanya, akinek a véréből ihattam, akit végül megöltek. Úgy érzem benned született újjá. Tudtam, mikor először ittam véredből. Ezért is tettelek vámpírrá meg persze hogy kielégítsd onthatatlan vágyam a női test gyönyöreire…

- Disznó – elhúztam kezem, és haragosan néztem a nevető vámpírra, és mégsem haragudtam, sőt csábítónak találtam bókjait.

- Ne félj tőlem. Csak akkor teszem, ha te is akarod. – átkarolt és tovább mentünk a szobában. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy egy kastélyban vagyunk, amit víz vesz körül, vagy inkább tenger? Nem tudtam eldönteni. Lestat minden zugon végig vezetett. Kedves volt ahhoz képest amilyenek megismertem. Akkor tudtam, számít valamire kedvességért cserébe. Arra gondoltam talán igen, talán nem!

  Végül egy földalatti teremben kötöttünk ki. A folyosón, ami a két trónszékhez vezette különböző szobrok voltak. Vámpírok, vérfarkasok szobrai melyekben egy közös volt: mindegyik egy tálat tartott kezében. Ahogy elhaladtunk mellettük sorba gyulladtak ki a tálak, amik valójában fáklyaként szolgálhattak. A bal oldali trónszékben egy ’halott’ férfinek a szobra volt. A jobb oldali üresen állt. A folyosót és a trónszékeket egyaránt víz vette körül.

-         Ő volt Akasah férje… akit megölt miután szívtam a véréből – mondta a vámpír egy fajta felvilágításként.

-         Szóval ez a vámpír királynő adott a véréből neked? – kérdeztem és közben arra gondoltam szegény csaj biztos őrült volt, hogy ilyen tuskónak adott a véréből.

-         Igen és amíg adott a véréből bármikor a napra léphettem.

-         Tessék? De hogyan? – értetlenül álltam Lestat előtt és közben meg akartam érinteni Akasah trónját, de valami azt sugallta: NE TEDD!

-         Akasah és a férje az ókori Egyiptomban istenekként jelentek meg. Ők voltak az elsők fajtánkból. A történet szerint a sátán engedte fiát a földre, hogy egy édes vérű lányt vámpírrá téve együtt uralkodjanak. Mondhatom azt is a férfi rosszul döntött. Akasah mérhetetlen éhsége megtizedelte Egyiptomot. Pár hónap leforgása alatt Akasah annyi vért szívott testbe hogy többé nem kellett az éjszaka rabjának lennie. A férfi nem nézhette felesége pusztítását, így kőbe záratta magát és Akasah – t így kerültek ide. Erre a helyre. Egy koron mesterem vigyázott rájuk, míg nem kiszabadítottam Akasah – t fogságából, azzal hogy ittam a véréből. – Lestat hirtelen mögöttem termet és átölelt nyakamat méricskélte – Azzal hogy néhányan megölték szörnyű hibát vétettek. Arra azonban egyikük sem gondolt, hogy Akasah újjá születik majd… benned. Ülj hát a trónra – felemelt a földről és beleültette a trónszékbe. Ahogy két kezemet a karfára helyeztem éles fájdalmat, éreztem fejemben. Ki akartam szállni de nem sikerült. – Gyerünk Margaret! – hallottam a vámpír biztató szavait. Éreztem, ahogy testemet új érzés veszi hatalmába. Kék szoknya csavarodott lábam körré hasamat semmi nem fedte. Melleimet egy arany kirakású melltartó vagy micsoda díszítette. Csuklóimon kék és arany berakásos karkötő fedte be. Hatalmas aranylánc lógott nyakamból. Fejem egy díszpánt jelent meg és hajam kontyba került. – Ez az! TUDTAM! – ordította Lestat. Testemen ruha ügyben láttam változást, de lelkemben semmi furcsaságot nem tapasztaltam – Várj kedves még valamin túl kell lenned. – a vámpír letérdelt mellém megfogta kezemet és beleharapott. Hirtelen felgyülemletek az emlékek. Láttam minden szörnyű tetté Akasah – nak, láttam a rengeteg halottat és azt a pillanatot amikor Lestat a magáévá tett és megpillantottam azt is amikor elárult. Nem lettem teljesen Akasah, de egy részem kétség kívül azzá vált.

-         Elárultál! – suttogtam és ellöktem Lestat – ot. Felálltam a székből és mellé sétáltam. A vámpír rémültnek látszott és kétségbeesettnek.

-         Akasah… kérlek, bocsáss meg… - Lestat könyörgött az életéért

-         Nem vagyok Akasah – ráztam meg fejem és kezdtem magamhoz térni. Végig néztem magamon és nem tetszett, amit láttam – Mit tettél velem? – ordítottam a vámpírra – Egyszer nem volt elég tönkre tenned! Nem tudod felfogni, hogy én nem ő vagyok… legalábbis teljesen nem.

-         Ha – ha – ha! – nevetett gúnyosan a vámpír. Aztán felállt a földről és megfogta arcom – soha nem mondta, hogy te leszel ő… csupán megőrizted isteni részeit – akkor megcsókolt és én nem tudtam mit tenni. Nem tiltakozhattam, ám végül ellöktem a vámpírt

-         Elég! Mi, az hogy isteni részeit? – kérdeztem értetlenül. Ledobtam fejemről a koronát, levetettem a hatalmas láncot kibontottam hajam és ledobtam csuklószorítóimat. Undorodva néztem ezekre a dolgokra.

-         Hát nem érted? Képes vagy a napon járni… bármire képes vagy! – nevetett Lestat és megharapta kezemet – Adj a véredből, hogy járhassak a fényen!

-         Nem!