6. fejezet – az áruló

Hajnal hasadtára Muraldhoz értünk. Mikor megérkeztünk még minden csendes volt. Aihyla segítségével egy tervet dolgoztunk ki. Ékkő és Urille betörnek a falu közepébe, és minden házat elpusztítanak. Miután ez megtörtént mi is bemegyünk, és a megöljük az összes muraldit.

 Így is történt. Ékkő és Urille előre mentek és miután minden házat ledöntöttek hatalmas ordítással jelezték, hogy mehetünk. Elindultunk hát. Aihyla a jobb oldalról érkezőket lőtte le én, pedig a baloldallal vívtam csatát, és ahányat megöltem, annál erősebb lettem. Ékkő és Urille eközben a Voltrexeket irtották. Egyre közelebb kerültünk a célhoz a muraldi erődhöz ahol Qeren bujkált talpnyalóival. Hirtelen egy férfi termet előttem. Ekler volt az. Neki rontottam, de ő hárította támadásom.

-         Mi történt vele édes kishúgom? – kérdezte, és egy pillanatra láttam, hogy szeme könnybe lábad

-         Hatalmat kaptam, hogy téged megöljelek! – ordítottam és ismét rátámadtam

-         Willow és soha nem bántanálak téged! Kérlek, ne tedd ezt! HIDD EL HOGY A KIRÁLY ÉS A HERCEG GONOSZAK! – ekkor bevillant minden. A földre rogytam és hatalmas fájdalom lett urrá rajtam. A magasba emelkedett testem és hirtelen, mintha az a rengeteg gonoszság kitört volna belőlem hatalmas fény támadt és mindent beborított a fény és a szeretett. Egy pillanatra mindenki vak lett. Újból a földre ereszkedtem, és mikor körbe néztem egy csodát, láttam. Újra láttam a színeket és gyönyörű volt. Ékkő most már nem fekete volt, hanem fehér és aranyló szemei voltak. A bátyám szeméből és minden muraldi lakoséból eltűnt a különös kék fény, ami kegyetlenné tette őket. Csak arra emlékeztek, hogy egy zsarnok irányította őket, aki most is a sötét erődítményben lapul.

-         Willow? Te vagy az? – nézett rám a bátyám és odarohant átölelni. Most már tudtam igen ő az, ő az én igazi bátyám. Nagyon boldog voltam. Aihylan gyönyörű ezüst ruha feszült és arany korona volt fején. Abban a pillanatban Elfek özönlöttek ki az erdőből.

-         Köszönöm neked Willow… - szólt Aihyla

-         Ne köszönj semmit… - feleltem – még van egy kis dolgunk! – azzal az erődítmény felé mutattam mire Aihyla bólintott

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥

A trónteremben sötét volt. Egy ember ült a trónon Qeren. Reszketett a félelemtől és közben kapzsin ölelte magához kincseit. A hatalmas fából készült kapu csak nem akart kinyílni. Qeren félt is, attól hogy kinyílik. Ám mégis megtörtént. Sok időbe tellett ugyan, de kinyitottuk. Betörtünk és körbe vettük Qerent. Senki nem volt körülötte.  Aihyla és én kiléptünk a tömegből. Qeren remegve felállt és így elejtette kincseit.

- Nem én irányítok! – szólt remegő hangon és ijedt szemekkel nézett ránk.

- Mi? – néztünk rá értetlenül.

- Jól hallották… nem ő irányít, hanem én! – a trón mögül egy lány lépet ki. Tűzpiros haja volt és türkizkék szemei. Magasabb volt nálam, de fiatalabb. Aranyozott ruha volt rajta és egy aranypánt volt hajában is. Amint megláttam világos lett minden. Ő a herceg kishúga Cecillia.

- Te? Te vagy az áruló? – kérdeztem, és értetlenül néztem rá – Miért teszed ezt? A bátyád szeret téged!

- No igen. Ő lehet, hogy szeret, de én nem szeretem őt! – nevette el magát, aztán a magasba emelte kezét és valamiféle varázsigét mondott mire tűzgömbök jelentek meg körülötte és azokat mind a nép és felénk irányította. Volt, aki sikeresen kiért, de volt, aki nem. Abban a pillanatban jöttem rá… elindult egy kegyetlen háború…

 Az a hatalmas erő, ami a hercegnőben rejlett menekülésre késztetett minket. Ám, amint láttam Qeren is menekülőre, fogta a dolgot. Én pedig követtem. Nem érdekelt semmi más. Csak a hercegre tudtam gondolni és a Lianaval kötött alkura. Úgy éreztem Aihyla az elfek és a nép maguk is, boldogulnak a gonosz hercegnővel. Csak Qerenre összpontosítottam Ékkő segítségével együtt.

Kurta Lilla - Angie