3. fejezet - Szomorú fűz

Koporsóm előtt álltam. Rettegtem, hogy bele kell feküdnöm. Tudtam hogy az én érdekem, de rettegtem. Soha nem gondoltam, hogy 28 évesen meg lesz a koporsóm. Lestat hozott nekem egy ’ágyat’ ami megvédett addig, míg erőm teljében nem leszek. A koporsómra Louis neve volt vésve.

-         Ez az ővé volt? – kérdeztem csodálkozva és éreztem, ahogy kicsit elérzékenyülök

-         Igen drágám. Itt aludtak azzal a kis cafkával. – lépett mellém Lestat és megfogta vállam. Először nem tudtam kire, célozz a kis cafkával, de aztán rájöttem, hogy Claudia – ra gondol a gyermekre, aki majdnem elvette életét.

-         Értem… - beléptem a koporsóba és reszketve elfeküdtem. – viszlát! – magamra húztam a fedelet meg se várva, hogy a vámpír szólhasson.

  A nappal során Louis – ról álmodtam. Láttam, ahogy megjelenik a várban és megküzd Lestat – tal aki a véremet akarja. Úgy éreztem a harc öröké tart aztán mikor eldőlt volna a csata éhségem felvert. Kiléptem az ágyamból. Kint korom sötét volt. Lestat koporsója még zárva volt. Arra gondoltam nem is baj. Jobb a békesség. Elindultam fel a lépcsőn, aztán ahogy felértem kiléptem a várból. Ahol eddig azt hittem víz van egy híd volt, ami a partra vezetett. Átléptem hát a határt. Megigazítottam vállamon a köpenyt, amit hirtelen magamra húztam és végül magabiztosan neki vágtam, éjjeli vadászatomnak. Nem kellett sokat mennem máris megpillantottam egy szerelmes párt. A fiú maximum 17 lehetet a lány pedig 15. Kiléptem a fa mögül ahonnét megláttam őket.

- Jó estét! – köszöntem fagyasztó mosollyal arcomon. A fiúnak hatásos volt mert azonnal elengedte a lány derekát. A lány is felfigyelt rám.

- Segíthetünk hölgyem? – kérdezte a leány és láttam, ahogy megremeg látván engem.

- Oh nos… esetleg szolgálhatnak valami étellel… - mondtam megfontoltam – Tudják 1 napja éhezzem jól jönne az étel. – szóltam negédes mosollyal az arcomon.

- Sajnos nincs semmi ételünk és most elnézést – a lány elindult felém. Én megfogtam vállát és így szóltam:

- Elnézést, de nem! – beleharaptam nyakába és láttam, ahogy a gyermek fájdalmában egy hang nem jön ki torkán. Mikor már eleget szívtam véréből, eldobtam magamtól. A fiúra néztem, aki holtra vált arccal figyelt engem. 1 másodperc múlva nyakánál teremtem és elkezdtem szívni a számomra édes nektárt. Miután végeztem vele is szomjam nem csillapodott, de képtelen voltam még valakit megölni. A következő pillanatban tapsot hallottam hátam mögött. Lestat ült az egyik fán és tapsolt. Nevetett bősz szomjúságomon én, pedig értetlenül álltam előtte. Megvontam vállam és tovább indultam, de ő máris ott volt mellettem és kérdezet:

- Isteni igaz?

- Micsoda? A vér?

- Igen… - mosolygott a vámpír

- Ezek nem csillapították szomjam – mutattam a két halott fiatalra és mentem tovább. Közben néha Lestat – ra pillantottam, aki kinevetett mérhetetlen vágyam miatt.

- Louis elítélne téged. Ő nem szeret embert ölni. – nevetett a vámpír majd átkarolt – Nekem viszont tartozol drágám. – hangja komolyabb lett, de különösebben nem izgatott miért.

- Neked? Mégis mivel? – kérdeztem, és megvetően néztem rá. Közben elhaladtunk egy mulatozó férfi bagázs mellett, akiknek édes vér illata megcsapta orrunkat.

- Ne viccelj drága, tudod nagyon jól. Ki akarom élni férfi vágyaim…

- Egy éjszakás kaland volnék! – kérdeztem, és éreztem szívem, megszakad

- Belőled soha nem lenne elég… - mondta a vámpír és megcsókolta kezem.

- Aha… persze! Most megbocsáss! – felugrottam az egyik fára és onnét figyeltem a távozó férfi bandát. Illatuk édes volt és nyugtató… utánuk eredtem hát.

----------------------*---------------------

Még bőven az éjszaka során visszamentem a várba, de szomjam mégsem csillapult teljesen. Mivel még éreztem sok időm van,  hajnalig, úgy döntöttem körbe nézzek. Lestat – ot nem láttam egész éjszaka. A vár folyosói megszámlálhatatlanok voltak és alig bírtam szusszal a sok labirintust. Végül elértem egy terembe, ahol rengeteg festmény volt. Hol egy – egy férfi hol nők és hasonlók. Az egyik festményben felismertem Lestat képét. A mellette fekvő képen egy férfi volt. A kép alján ez a név szerepelt: Marius, Lestat mestere. Így hát őt is megismerhettem. Szeme kikerekedet, amikor megláttam az oly sokszor emlegetett Akasah festményét. Valóban hasonlítottunk, de azért annyira mégsem. Végül az utolsó képhez értem. Egy fűz volt rajta, amely magányosan állt egy virágos réten. A kép címe találóan a Szomorú fűz. Megtetszett a kép nagyon is. Elbűvölt szépsége. Az viszont nem tetszett, hogy ami először eszembe jutott róla az Lestat volt. Sokáig csodáltam még a képet. Egy kis idő elteltével már a földön ülve néztem. Végül lágy, selymes és nyugtató kezek érintését éreztem arcomon.

-         Neked is a Szomorú fűz szúrta ki szemedet! – szólt Lestat és leült mellém a földre. Ránéztem és eleresztettem egy gyengécske mosolyt, vagy valami hasonlót.

-         Gyönyörű és tudod ki jutott róla eszembe? – nem tudom miért tettem fel a kérdést, pedig nem akartam róla szólni a vámpírnak.

-         Louis?

-         Nem. Te! – szóltam és láttam a vámpír arcán a meglepődöttség jeleit és ezek most őszinték voltak.

-         Valóban? Érdekes. Én mikor először láttam… akkor… nem… inkább nem mondom.

-         Ugyan már! – böktem oldalba – Mond el kérlek!

-         Na jó… magamat láttam – mondta és lehajtotta fejét – Tudod mit jelképez ez a festmény?

-         A magányt? – kérdeztem és Lestat arcrezdüléseit figyeltem.

-         Pontosan. – hallottam ahol nyel egy nagyot. Megsajnáltam. Megesett rajta a szívem. Kezemre néztem mely most simábbnak tűnt, mint valaha:

-         Most hogy itt vagyok… még mindig magányos vagy?

-         Ha! Nem is engedsz magadhoz közel. Hogyne lennék az? – kérdezte és egyenesen szemembe nézett.

-         Tudod mit… - szóltam halkan és felhúztam ingujjam – most már megengedem, hogy igyál a véremből. – rámosolyogtam. A vámpír arcán szende mosoly villant. Megfogta kezem és beleharapott. Feljajdultam ám lassan elmúlt a fájdalom. Ahogy szívta vérem kezdtem gyengülni. – Lestat… elég… Lestat! – Elhúztam kezem, így fogai felhasították kezem, ami szinte azonnal be is forrt. Szemébe néztem aztán lehajtottam fejem. Nem volt szép, amit tett. Adtam a véremből ő pedig telhetetlen volt. Felkeltem a földről és elsétáltam le az alaksorba. Lestat egy szempillantás múlva lent termett és még mielőtt beszállhattam volna koporsómba elkapott.

-         Jött valaki hozzád. – szólt aztán elengedte kezem – Kövess!

-         De mégis ki? – néztem rá értetlenül felvitt az emeletre a toronyszobába ahol megpillantottam a falhoz láncolva Loui – t. – Oh te jó ég! – ordítottam magamból kikelve – Mit tettél te szörnyeteg? – kérdeztem és odarohantam az ájult Loui – hoz. Kitéptem láncait a falból és elkaptam.

-         Nem én szögeztem ki ide… - szólt váratlanul Lestat

-         Tessék? Akkor meg ki? – néztem rá értetlenül.

-         Te voltál… - mutatott rám