6. fejezet – a bűn udvara

Louis minden éjszakát a gyermekkel töltött. A kislány úgy ragyogott akár a gyémánt és furcsa mód nem vette észre két társam szokatlan viselkedését. Egyik nap aztán fatális hibát követtem el, épp az udvarban ültem a diófán, és egy könyvet olvastam valami őrült fickó írta, aki szerint léteznek vámpírok. Persze senki nem hit neki. Bevallom először én sem, de aztán elkezdtem hinni. Gondolom nyilvánvaló, hogy miért. Nos ahogy ott kint olvasgattam Edmond nyomozó érkezett meg.

-         Jó napot Miss. Leona! – köszönt rám hangosan és láttam, ahogy negédes mosoly jelenik meg arcán.

-         Szóval rájött… - bólintottam elismerően és a nyomozó csak mosolygott. Lemásztam a fáról nem akartam feltűnést kelteni, azzal hogy minden különösebb gond nélkül leugorhatnék.

-         Igen Margaret kisasszony. A bátyja nagyon aggódik önért. El kell vinnem önt hozzá. Mr. Marrow számít magára, félti önt… - a rendőr lehajtotta fejét úgy tűnt nekem, nem mer huzamosabb ideig szemembe nézni. Jobb lábával a földet kezdte kaparászni. Aztán végül mégis rám nézett. – El kell vinnem.

-         Nos nyomozó a válaszom egy határozott nem. Maradok. Ha annyira fontos vagyok a bátyámnak, aki eldobta a családnevét, mert szégyellte apánkat akkor idetolja azt a hülye fejét. És most, ha…

-         Nem! – a nyomozó azonnal elkapta kezem, ahogy be akartam indulni. Megálltam felé fordultam.

-         Mondja nyomozó… Ismeri Sawwer könyvét a vámpírok létezéséről? – kérdeztem, és magamban nevettem.

-         Igen. De nem értem hogy jön ez ide Miss. Leona…

-         Hisz neki? – láttam, ahogy a férfi arcára ráfagy a nevetés és elengedi kezem.

-         Öh… nem. – rázta meg dagadt fejét.

-         Gondoltam… - lehajtottam fejem, kidobtam kezemből a Sawwer könyvét és a nyomozó felé fordultam – akkor itt lenne az ideje, hogy higgyen a sültbolondoknak. – azzal neki vetettem magam. Még arra se hagytam időt, hogy felordítson csak kegyetlenül belemartam nyakába. Mikor végeztem, ledobtam a földre élettelen testét. Abban a percben halk nyöszörgést hallottam hátam mögött. Megfordultam. Jennis térdelt tőlem egy méterre.

-         Mit tettél vele? – kérdezte zokogva. Amikor elindultam felé kinyújtott kézzel felsikoltott és elkezdet futni.

-         A francba! – Lábammal dobbantottam egyet a földön, de a következő másodpercben már a rohanó kislány előtt álltam, aki nekem ütközött.

-         Ne hagyjál! – elkezdte mellkasom ütni mikor letérdeltem elé. Megöleltem és felvettem a földről.

-         -Gyere kincsem mindent, elmagyarázok. – mondta nyugtató hangom, és nyakába haraptam. Ájultan vittem vissza a várhoz.

------------------------*----------------------

A gyermek az ágyon feküdt kábán. Leültem mellé egy ideig, néztem gyenge testét, aztán beleharaptam csuklómba és a leány szájához tettem. Ahogy megérezte vérem mámoros ízét, csak szívta és szívta, míg nem ellöktem magamtól. Szörnyű fájdalmai voltak, míg végül teljesen átalakult. Az újjá született Jennis immáron teljes mértékben pontos mása volt Claudia – nak és nem csak a külseje. Még első szava is.

- Nem vehetted el tőlem Loui – t Armand… - kinyílt szeme és felém, fordította. Lemászott az ágyról és leült mellém. Megijedtem tőle. Pontos mása volt annak a leírásnak, amit Loui adott Claudia – ról, de nem csak külsőre nem – nem barátaim, érzéseiben, hangjában mindenben. És érdekes módon azokról a dolgokról is tudott, amiket mi nem meséltünk, nem mesélhettünk neki. Honnét tudta, ki azaz Armand. – Hol van Louis? – kérdezte tőlem. Megrémített. Nem volt már az a gyermek, akivel én találkoztam. Nem volt Jennis többé.

- Jennis halálra rémítesz. – szóltam és felálltam a földről, hogy előnyösebb helyzetben érezzem magam. Nem lett jobb érzésem. Sőt. És amikor elmondta következő mondatát…

- Én nem Jennis vagyok, hanem Claudia.

- Nem! NEM! Ő halott! – ordítottam a gyermekre, de ő csak nevetett rajtam, aztán felállt és megfogta kezem. Abban a percben láttam, amit ő látott miután a nap beragyogta az egész kamrát, ahol Madleinnel voltak. Claudia megszorította a nő kezét. Felugrott mellőle és a szoba közepére állt. A következő pillanatban beszakadt alatta a talaj és beesett. Madlein próbált utána menni, de a föld bezárult. A következő pillanatban Claudia ismét Madlein előtt állt és visszamentek a sarokba, aztán… gondolom, nem kell tovább mondanom, hisz ti is tudjátok mi történt. – Szóval így. Eldobtad lelked, hogy egy új gyermekben születhessen újjá. – szóltam és lehajtottam fejem. – De hogyan? Te ezekről a dolgokról nem tudhattál. Senki nem taníthatta meg neked.

- Így van. Ám mikor elkezdtem megszállottan keresni, hogy honnét származik fajunk egy érdekes irományra bukkantam. Az ember képes elhagyni lelkét azon a helyen, ahol meg fog halni. Aznap tudtam, hogy meghalok így hát úgy döntöttem, megpróbálom. Azt hittem nem sikerült, de Madlein odasúgta fülembe a nagy kérdést: Mi történt veled? Abban a percben ráébredtem mégis csak sikerült. Nem tudtam hogyan. Én akkor nem láttam azt, amit te én csak Madlein – t láttam, aki elindul felém. Nem éreztem, hogy beszakadna a föld. Nem éreztem semmit. Lelkem ott bolyongott a föld mélyében, míg nem megszületett ez a gyermek Jennis. Pont ugyan azon a helyen, ahol én meghaltam. Az anya meghalt ott. Szinte azonnal. A gyermeket egy utcai árus találta meg, aki épp a hajóra tartott, hogy visszatérhessen New Orleans – be. Magával vitte Jennis – t. Az első néhány évben lelkem még nem nyomta el a gyermek lelkét. Ám 5 éves korábban sikerült legyőznöm lelkét és az uralmam alá hajtani testét. Így történt hát, hogy újjá születtem. Sőt nem is újjá születtem, hanem visszatértem. Az már csak a véletlen műve volt hogy találkoztam veletek, de az már…

- Hagyd abba! – ordítottam Jennis – re vagy Claudia – ra már nem tudtam, hogyan nevezzem. Nem bírtam elhinni mindazt, amit mondott. Olyan képtelenségnek tűnt. Bár ha bennem újjá születhetett, azaz Akasah vagy kicsoda ez is megtörténhet, de nem! NEM! Képtelenség erre nem lehet képes egy gyermek.

- Elengeded Loui – t? – kérdezte ismét a gyermek. 

- Én…

- Claudia? – Louis lépett be a szobába. És a gyermekre nézett. Arcára ráfagyott a mosoly. Én már a sarokban guggoltam. Nem bírtam a feszültséget. Felálltam és odarohantam Louis – hoz. Átöleltem és nem mertem a gyermekre nézni. – Eressz! – lökött el magától Loui és elindult Claudia felé. Mikor odaért mellé és letérdelt elé megsimogatta a gyermek arcát. – Én azt hittem… de láttam a holttested… én…

- Jöjj szerelmem mindent, elmondok. – Claudia megfogta Louis kezét és elsétáltak az ebédlő felé.

Ahogy néztem őket fejembe hirtelen hatalmas fájdalom nyílalt. Azt hittem azonnal meghalok. Hirtelen újra érezni kezdtem azt a furcsa bizsergő érzést, mint mikor Akasah uralma alá hajtotta testem. Szemem sarkából láttam, ahogy Lestat berohanna a szobába. Letérdel elém és üvölt. Ám hangot nem hallottam. Nem hallottam hogy bármit is mondana. Egy másodperc múlva már a földön feküdtem és testem csak rázkódott. Hajam, szemem elé omlott. Aztán egy időre minden sötét lett. Mikor újra magamhoz tértem. Padlóra csaptam jobb kezem, majd a balt és felnyomtam magam a földről. Hajam kontyban volt és egy korona díszelgett fejemen. Szemeim izzó vörösre változtak és tekintettem minden esetben gyilkos lett. Lestat letérdelt elém és Louis, Claudia is lábaim előtt hevertek. Nem értettem mi folyik itt. Végül megszólaltam saját hangomon, de nem azok a szavak hagyták el ajkamat, melyeket akartam, hogy elhagyják.

-         Felállhatok alattvalók. – Louis, Lestat és Claudia egyszerre álltak fel és egyenesen szemembe néztek. Olyanok voltak, mint akik nincsenek maguknál, ahogy néztem őket minden újra sötétbe borult. Ismét vak lettem, ha fogalmazhatok így.

Felébredtem, de most már teljes valómban. Lestat még mindig ott térdepelt előttem ám most már tisztán hallottam szavait:

-         Te hoztad ide? Louis nem mesélte, hogy meg akart ölni? Hogy csináltad? Mit tettél? VÁLASZOLJ!

-         Elárultál Lestat! – szóltam magamból kikelve és a következő pillanatban a férfi háta mögött voltam és kezemmel mellkasát simítottam végig. – Meg kellene hogy öljelek téged…

-         Akasah én… én… nem akartalak elárulni… - tört ki magából Lestat. Én pedig csak nevettem. Kacajom nem volt már az enyém sátáni lett és mérhetetlenül gonosz.

-         Hát persze Lestat. Nem foglak megölni. Nem kell könyörögnöd az életedért. Megtartalak. Jó szeretőm voltál. Hát maradsz. De most látni akarom társaid. Vigyél hát hozzájuk kedvesem. – Elengedtem Lestat mellkasát és felemeltem a földről. A vámpír megfogta kezem és kivitt az ebédlőbe, ahol Claudia és Louis beszélgettek.

-         Margaret veled meg mi…

-         Margaret? Ne nevetess fiatalember. – kitört belőlem a kegyetlen nevetés és odaléptem Loui mellé. Aztán Claudia – ra néztem, akinek arcára fagyott a mosoly. – Most már nem mersz velem szembe szállni igaz gyermekem? Aahh… - mellkasomhoz kaptam, majd Lestat felé intettem. Ő odalépett mellém és felemelt a földről. – a gazda visszaköveteli testét. Most távozom kedves… - azzal ismét elsötétült a világ és nem láttam semmit.