11. fejezet – az élet nehéz egyedül

100 év. Ennyi ideje vagyok egyedül. Kerek száz éve. A ház ahol eddig Jack és családja lakott remek hely volt számomra. Sok időm volt arra, hogy gondolkodjak, és rosszul érezzem magam, mert a saját hülyeségem miatt egyedül maradtam. Pontosan a 100. évfordulón amit egyedül töltöttem este furcsa dolog történt. Elmentem szokásos vadász körutamra, bár már kevésbé volt olyan élvezetes, mint régen és ez meg is látszott, mert még soványabb lettem. Aztán visszamentem a házamba és leültem tévézni. Egy idő után éles fájdalom csapott mellkasomba és borzasztó rosszul lettem. A földre zuhantam és ott is maradtam. Végül öt perccel később felálltam és teljesen jól voltam. A tükör elé léptem. Először nem néztem bele, de aztán rávitt a lélek.

- Neeeeeeee! – ordítottam mikor megláttam Akasah arcát a sajátom helyett

- Mi a baj kedvesem? Megrémültél? – nevetett fel a tükörből rám néző Akasah

- Mit akarsz tőlem?

- Tudod, rájöttem, hogy nem kell kiűznöm a lelkedet a testedből, mivel mi ketten egy lélek vagyunk. – ismét nevetett

- Mi nagyon is különbözünk! – ordítottam rá és össze akartam törni a tükröt.

- Ugyan dehogy. Hiszen ugyanaz a férfi ragadta el a szívünk.

- Tessék? – kicsit megnyugodtam, és érdeklődve néztem a bennem lakó nőre.

- Lestat… Csak annyi a különbség, hogy téged szeretett. Engem viszont gyűlöl. Csak a vérem kellett neki, amivel végül a vesztemet okozta.

- Lestat? Én nem szerettem. Biztos már 1000-szer megdugta azt a kis cafkát. – nem is vettem észre először, de lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

- Látod mi egy test, egy lélek vagyunk. – szólt nevetve Akasah és letörölte a könnycseppet arcáról.

- Most már elég! – megfogtam a tükröt, és földhöz vágtam, de még így is hallottam Akasah gúnyos kacaját. Visszamentem a nappaliba és leültem a fotelbe. Aztán szép lassan elaludtam…

-------------------------------------------------------------♥--------------------------------------------------

Nagy hangerővel megszólalt az ébresztőóra és én rémülten ugrottam fel a fotelből.

-         Te ostoba óra! – bementem a konyhába és elővettem egy palackozott vért és megittam, mint afféle reggeli kávét.

Bementem a nappaliba és leültem olvasni. Ahogy kinyitottam a könyvet Akasah arca jelent meg előttem.

-         Jézusom! – dobtam el a könyvet és ugrottam fel a fotelből.

-         Ez most fájni fog… - hallottam Akasah gonosz kacaját.

-         Jaj ne!

Óriási fájdalom nyílalt szívembe. A földre rogytam. Éreztem, ahogy minden erő elszáll belőlem. Elterültem a földön. 5 perccel később éreztem, hogy valaki megfogja az arcom.

-         Margaret… - Akasah hangját hallottam – Most már szabad vagy.

-         Tessék? – felálltam a földről és szembe találtam magam Akasahval. Gyönyörű nő volt. Vámpír fogai eltűntek és egy egyszerű farmer és póló volt rajta. Haja összefogva csapkodta hátát. Zöld szeméből boldogság ragyogott.

-         Azzal, hogy benned éltem megismertem az emberi értékeket. Így úgy döntöttem ember akarok lenni. Nem érdekel meddig élek, csak szeretném érezni az élet apró örömeit. Minden vámpír hatalmamat rád ruháztam, csupán tested emberi részét vettem el.

-         Úgy érted, hogy gonosz vagyok? – néztem rá értetlenül.

-         Nem kedvesem. Csupán halhatatlan. – azzal Akasah kilépett az ajtón. Attól a naptól kezdve soha többé nem láttam. Még csak nem is hallottam felőle.

4 évvel később:

Csöngettek. Még soványabb lettem és még jobban beesett az arcom.

-         Ki az? – kérdeztem elhaló hangon

-         A postás vagyok asszonyom. Meghoztam a rendelést. – hallottam egy félénk lány hangját kintről.

-         Tegye le a küszöbre. – szóltam ki. Nagyon elgyengültem az erőlködéstől és neki dőltem a falnak. Borzasztó látványt nyújthattam.

-         De asszonyom alá kell írnia egy papírt. – hallottam a megszeppent hangot.

-         Ha… jöjjön be. Nyitva van az ajtó. – Leültem egy kis székre, ami mindig ott állt az előszobában. Amint belépett a lány láttam, miért van annyira megrémülve. A szállítmány nem volt más, mint 2 teli üveg patkány vér. – Csukja be azt az isten verte ajtót. – keltem ki magamból és rátámaszkodtam a botomra. – na gyerünk már, hozza ide. Ne akarja, hogy felkelljek. – a lány kék haját (ami elég meglepő volt számomra) hátra tűrte és láttam, hogy barna szeméből csak úgy süt a félelem. Közelebb lépett és átnyújtott egy papírt meg tollat.

-         Parancsoljon…

-         Talán… - nagyon erőtlen voltam és a botom is eldőlt – fél tőlem?

-         Hát… - láttam, hogy gondolkodik a válaszon – maga elég ijesztő és elég furcsa, hogy patkány vért rendel. És igen azt hiszem, rettegek.

-         Ah… - bólintottam egyet átnyújtottam a papírt. Lenyúltam botomért és arra támaszkodva felálltam. Egy fejjel magasabb voltam a rettegő lánynál. Arra gondoltam, ha akarnám, se tudnám megmarni, mivel alig van erőm. – Most… khhh… tegyen meg egy szívességet… - köhögési roham tört rám. Lassan elindultam a konyha felé. – Hozza azt a két üveget. Én nem bírnám el. – a lány megszeppenve bólintott és lassan követett. Mikor beértünk a konyhába leültem az asztalhoz ahol egy üres és poros pohár állt. – Most tegye le. Aztán hagyjon engem békén.

-         Rendben! – a lány gyorsan letette a két üveget aztán biccentett egyet és elrohant. Hallottam, ahogy becsapja az ajtót.

Lassan és megfontoltan odanyúltam az egyik üvegért. Magamhoz húztam. Nagy nehezen lecsavartam a tetejét és beleöntöttem a pohárba egy kicsit belőle. Kezeimre néztem. Borzasztó látványt nyújtottak. Szégyelltem magam. Könnyek szöktek szemembe az asztalra borultam. Előtte azonban fél szemmel láttam, hogy a fura lány megáll a konyhaablak előtt, és engem figyel és azt is, láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe.

   Egy idő után a lány, akit Lénának hívtak rendszeres, látogatom lett. Mindenben segített nekem. Mondhatom azt is, hogy találtam magamnak egy barátot, akinek elmondhattam a titkom anélkül, hogy meg kellett volna ölnöm.

1 évvel később:

- Margaret! Margaret megjöttem! Margaret? Jaj istenem! – Léna letérdelt mellém a földre és felemelt. Oly könnyű lettem, hogy még az a gyenge, törékeny lány is elbírt. Felrakott a kanapéra. – Margaret… szólok annak a Lestatnak…

- Nem! Ha idejön, megöl téged! Nem szólhatsz neki.

- Nem érdekel Margaret. Most én döntők.

-         Halló? Mr. Lioncourt?

-         Igen én vagyok. Ott ki beszél.

-         Léna vagyok. Margaret barátja. Azonnal ide kell utaznia.

-         Tessék? Nem értem.

-         Haldoklik. Vér kell neki! Halló? HALLÓ!!! Jaj istenem!

Elsötétült a világ, aztán kiáltásokat hallottam és végül újra fény támadt. Ereimben újra éreztem, ahogy a vér szétárad testemben. Testem magától felemelkedett a kanapéról. Kinyitottam szemem és újra minden tiszta lett előttem. Megláttam a nevető Lénát és a könnyező Lestatot. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Kinyitottam és:

-         Távozz Lestat!

-         Tessék? De hát… miért?

-         Ha… Hogy miért? Azért kedvesem, mert 105 évig felém se néztél, és most azt hiszed egyetlen jó tettel mindent helyre, hozhatsz?

-         Margaret nagyon kérlek. Ne haragudj rám! Könyörgöm. Szeretlek.

-         Persze… én szeretlek Lestat. Nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam rád. Te gondoltál rám? Nem hiszem. Nem szeretsz te senkit. Csupán nincs kit megbasznod. – könnyek árasztották el arcom. Láttam, ahogy Léna megszeppenve nézz minket. Lestat szép lassan elindult felém. Mikor odaért elém hátra tűrte a hajam és megfogta arcom.

-         Soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. Azért nem jöttem 105 évig, mert nem tudtam, mit mondhatnék neked. Nem voltam tisztában azzal mit is érzek irántad. Szeretlek Margaret. No ne sírj már. Ennél csöppögősebb dumám nincsen. – kitört belőlem a nevetés. Léna is elmosolyodott. Átöleltem Lestatot. – Mond csak. Leszel a feleségem?

-         Igen, de csak akkor, hogyha Léna lesz a koszorúslány.

-         Ez csak természetes.

1 évvel később négyes esküvőt tartottunk. Újra összeállt a csapat egy emberrel kibővülve, aki úgy döntött beáll közénk. Louis elvette Claudiát. Lestat pedig engem. Jack boldog volt feleségével és fiával. Léna… nos ő pedig összejött Jack testvérem fiával Chrissel. Ettől a naptól kezdve boldogan éltünk. Ja és mielőtt elfelejteném. Volt még egy vendégünk az esküvőn. Amanda gondolom ti is tudjátok ki ő…

Itt a vége…

-----------------------------------------------------♥---------------------------------------------------------

-         Micsoda? De ez baromság. A vámpírok nem élhetnek boldogan. – Daniel eléggé rossz szemmel nézett rám és idegesen pörgette vissza a szalagot.

-         Daniel drága barátom kimondta azt neked, hogy a vámpírok nem élhetnek boldogan? – nevettem fel hangosan.

-         Na de… és az a sok film, meg könyv. Ott soha nem élnek boldogan.

-         Hé öreg harcos. Azok csak a média ostoba kellékei. Tanuld már meg! – állt be mögém az egész banda és csak nevettünk Daniel falfehér arcán.

-         Ha ez megjelenik… Bolondnak néznek majd.

THE END… HAPPY END!

Írta: Margaret Leona (Kurta Lilla)

Javította: Kökényes Aranka

Szereplők:

Margaret – Kurta Lilla

Lestat – Tom Cruise

Louis – Brad Pitt

Jack – Paul Walker

Akasah – AaliyahV'

Léna – Nagy Anna

Edmond Silakury – Jon Voight

Chris – Colin Farrell

Jennis/Claudia – Kristen Dunst

AALIYAH EMLÉKÉRE. BÉKE PORAIDRA!V