3. fejezet – Élet és halál között

A hajó fedélzetén mindenki pánikba esett egy élő ember sem tudta megőrizni a hidegvérét, kivéve a kapitány…

- NYUGODTAN EMBEREK!!!! ÍGY NEM MEGYÜNK SEMMIRE!!!!!!

De képtelenség volt azt gondolni ebben a zűrzavarban, hogy bárki is képes lesz újra nyugodt lenni. Ezért a kapitány kérését megtagadva mindenki a mentőcsónakokhoz rohant. Ezt tette Ralph is. Ameivel mit sem törődve rohant  a mentőcsónakokhoz. Nem érdekelte más csak a saját testi épsége. Pár perce még azt bizonygatta, hogy nem tudna élni a lány nélkül, most meg úgy hagyta cserben ahogyan csak tudta…még, hogy Ő a hős szerelmes, kacag a májam. Míg Amei a bálteremben feküdt ájultan Ő csak saját bőrét mentett.

-         Amei! – hallatszott  az immár üres bálteremben – Drágám! – kiáltotta Paul.

-         Itt vagyok. – mondta a lány elhaló hangon. – azt hiszem beütöttem a fejem.

-         Hát az lehet. – nevetett a Paul, aki már jó pár perce ijedten kereste Őt.

Felsegített a földön fekvő lányt és az ölébe kapta. És úgy vitte ki a hajó fedélzetére.

-         Ezt soha nem tudom neked meghálálni Paul – suttogta a lány aki a lelkiismeretével küszködött éppen.

-         Nem baj Kicsim,  nem baj. Az a fő, hogy ezt túl éljük. Nem?

-         De végül is- és megpróbálta nem el sírni magát a lány. És közben erősen kapaszkodott Paul nyakába.

Eközben Léna is Ameit kereste, de helyette őt találták meg.

-         Sajnálom, hogy úgy ott hagytalak.

-         Semmi baj. Nem láttad Ameit??

-         De senki mást csak Őt. – piszkálta Lénát Rob. – Épp bocsánatot kérek erre Te meg Ameivel piszkálsz.

-         Sajnálom, de Ő a legjobb barátnőm, nem veszíthetem el.

-         Értem gyere keressük meg.

-         Oksza, köszönöm, hogy segítesz…pedig nem érdemelném meg.

-         De igen, de most gyere. – és megfogta a Léna kezét és elkezdte húzni Őt magával.

-         Nézd ott van Stifler!

-         De neki segít a kapitány…majd elboldogul, nem kellünk oda százan – féltékenykedett a srác.

-         Rendben ez mondjuk tényleg így van, de azért vetett még egy pillantást a távolodó Stifler és kapitány párosra.

A kapitány épp a fiút próbálta észhez téríteni, de nem túl sok sikerrel. Az csak feküdt eszméletlenül a földön, nem látszott rajta semmi különleges változás vagy seb…úgy tűnt, mintha csak aludna. Hát igen ez Stifler. A kapitány is már ideges volt ez miatt ezért fogta magát és lekevert egy óriási pofont neki. Úgy tűnt, hogy a képen törlés megtette a hatását, de ekkor a hajó hirtelen megbillent és az amúgy is már ideges kapitány megcsúszott és hajó azon részébe esett ahonnan nem biztos, hogy képes lesz már megmenekülni…!

Stiflert megtartotta az a pad, ami hozzá volt szögelve a hajó padlójához, és amin Ő feküdt. Eszméletéhez térve már nem látta a megmentője csúszását csak a pofonját érezte. Nem is törődött sokat a dologgal inkább csak a mentő csónakok felé sietett és próbálta menteni a bőrét.

-         Fenn vagyunk – világosította fel Paul a még mindig a karjain fekvő Ameit.

-         Akkor túléljük? – bámult fel a srácra.

-         Igen, valószínűleg. – nézett mereven Paul maga elé, mintha épp nem ebben a világban járna a lelke egy része…

-         Köszönöm, hogy megmentettél, ha Te nem lennél Én már rég holtan feküdnék…köszönöm! – és már ajkait nyújtotta a csókra, de elutasításra talált… - Paul!?

-         Tessék?

-         Szeretsz? – kérdezte félénken.

-         Erre most nem tudok válaszolni, sajnálom.

-         Nem baj – és Amei ettől a választól szomorúan kezdte el nézni az alattuk lévő csónakot.

Rob és Léna is szerencsésen elérték a célt… és persze Stifler is Peter és Ralph is biztonságban vannak már és az utasok nagy részére is elmondható ugyan ez, de a kapitányt hiába várják a mentő csónakoknál, csak nem jön…

-         MIKOR INDULUNK MÁR EL INNEN? – ordibálta be valaki, akinek gondolom már nagyon nem volt ínyére egy süllyedő hajó mellet lenni.

-         Még 5 perc! – kapta meg a választ egy kihúzott gerincű fiútól, aki reménykedve várta, hogy jöjjön már a kapitány. Nem kell csodálkozni a fiú apjáért reménykedett. Eddig minden útjára elkísérte az apját, de még baleset soha sem volt… nem látszott rajta ijedtség, sőt még aggodalom sem csak egyszerűen várt, hogy jöjjön. De letelt az öt perc és semmi. Az alig 20 éves fiatalembernek, muszáj volt ott hagynia az édesapját, akiről még azt sem tudta, hogy még éle és úgy marad itt vagy már halott. A csónakok elindulása után még pár percig fürkészte a süllyedő járműt, de utána levette róla kék szemeit.

-         Greg! Nyugodj meg, lehet, hogy felszállt egy másik csónakra. – rakta a vállára egy másik srác a kezét.

-         Nyugodt vagyok. – mondta nemes egyszerűséggel és leült.

-         Jah, persze Te mindig nyugodt vagy. - zsörtölődött a fiú. – hiszen Te vagy a nagy valaki, aki túl gőgös ahhoz, hogy nyugtalan legyen…